A busz amin ültem egyre távolabb vitt a férfitól, akit annyi ideje szerettem. Azt hittem, ha egyszerűen felszállok, ülök és nem gondolok semmire, egyszerre elmúlik minden amit valaha éreztem. Nos, tévedtem. Az ablaküvegen át bámultam, ahogy minden egyre távolabb kerül tőlem. Minden, kivéve az érzéseimet.

Szeretem a múltamat. Szeretem azt a kislányt, kamaszt, fiatal lányt aki voltam. Szeretem a régi és a volt barátaimat - azokat is, akik már nem barátok. Szeretem a régi és volt szerelmeket - azokat is, akik már nem szeretnek. Szeretem a régi és a volt álmaimat - azokat is, amelyek már nem álmok. Mert nélkülük ma nem lehetnék az, aki vagyok. Mert szeretem azt, aki ma vagyok. Szeretem a jelent. Szeretem azt a nőt, akivé ezen múlt alapján váltam. Szeretem tökéletes tökéletlenségét, nevetését és sírását, hisztijét és nyugodtságát, szenvedését és szenvedélyét. Nem vagyok tökéletes de már nem is vágyom ilyen balgaságra :-), csak szeretném mindig szeretni azt, aki éppen vagyok és azt az életet, amit éppen élek.

"Talán nincs is szükségem válaszokra. Talán csak arra van szükségem, hogy behúzzak neked egyet."

” Kívánok, kívánok, de, semmi nem változik. Azt kívánom, bárcsak jobban tudnék kívánni.”

"Lehet, hogy lassítanod kellene, különben a szivacs fel fog jelenteni. Hagyd abba a mosogatást, és igyál egyet!"